„A bennem lévő szeretet érzése olyan erős, amit a selyemfestésen keresztül tudok átadni.” - meséli Flóra, aki a batikolás technikáját használva készíti a virágok és színek ihlette csodálatos selymeit. A batik, a szellemi virágörökség része, ami egy nagyon magas színvonalú és egyedülálló rezerva eljárást jelent. Ez az óvó technika, amikor viaszt visznek fel az anyagra, ahova így nem folyik be a színezék.
Lehet azt mondani, hogy neked a selyemfestés a hivatásod?
Végzettségem szerint selyemfestő vagyok, de hivatásomnak a közvetítést érzem. Közvetítő vagyok a között, aki viseli a sálamat és az ő nagyobb önvalója között, úgy érzem, mintha én adnám a kezemet ahhoz, amit ő nem tud megfesteni. Legtöbbször nem is válogatnak a vásárlóim, hanem ránéznek a selyemsálakra és már tudják melyik az övék.
Elizabeth Gilberttől hallottam, hogyan változott a művész megítélése, míg az ókorban áldottnak tartották, mert képes volt közvetíteni, majd ebből lépett elő az ember központú gondolkodás a reneszánszban, én inkább hagyományos művésznek vallom magam.
Hogyan lettél selyemfestő?
Azt gondolom, hogy sorsszerű volt, hogy selyemfestéssel kezdtem foglalkozni.
Az anyagok, minták szeretetét már gyerekkoromra vissza tudom vezetni. A falusi nagymamámnál egyik kedvenc szórakozásom volt, hogy a szekrényéből a maradék anyagokat kipakoltam és azokkal játszottam. Tíz év körüli lehettem, amikor saját tervezésű ruháimban kezdtem járni, előfordult, hogy ezeket a ruhákat el is adtam és így kerestem pénzt a következő ruha elkészítésére.
Nagyon szerettem rajzolni, ezért a Kisképzőre jelentkeztem, ahol minden szak érdekelt, de kizárásos alapon végül textil szakra jelentkeztem. Amikor azt a feladatot kaptuk, hogy gyűjtőmunkát végezzünk egy múzeumban, akkor a csoporttárasaimat követve a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeumba mentem. Az Indonéziából származó textilekbe, a minták mérhetetlen gazdagságába azonnal beleszerettem. Sosem fogom elfelejteni azokat a nagyon mély, telt vörösöket, lilás bordós, rozsdás színeket, amiket akkor láttam. A minták spiritualitása, mélyen megérintett és akkor azt éreztem, hogy ezt meg akarom tanulni és el is jutok ebbe az országba. A bizonyosság érzés, hogy a selyemfestéssel és Indonéziával dolgom van később is megismétlődött, amikor a MOME felvételi előkészítőjén egy előadást hallgattam és szóba került Indonézia.
A sorszerűség jelentheti, hogy könnyedén alakultak körülötted a dolgok?
Szerintem sok ember azért nem csinálja, amit csinálnia kellene, mert tudják, hogy rögös az út, ahogy az enyém is az volt és amit elértem azért keményen megdolgoztam.
Amikor a fővárosba, a Kisképzőre jártam, akkor otthonról Bakonyszombathelyről, Kisbérig, ahonnan a busz indult, mappámmal a hónom alatt, hóban-fagyban az erdőn keresztül többször is gyalogolva, vagy stoppolvajutottam el.
Az egyetemi felvételire pedig úgy mentem el, hogy a felvételi papírok a barátnőmhöz érkeztek, mert a szüleim nem támogatták, hogy egyetemre járjak. Ők egy vidéki gazdaságot vezettek, ahol gyerekkorom óta én is besegítettem a növények gondozásában és az ő érdekük azt kívánta, hogy maradjak és folytassam a vidéki, családi munkát.
A Nemzeti Kulturális Alap pályázatát a kiutazásra úgy nyertem meg, hogy először szóba sem akartak állni velem, mondván, hogy nyaralást nem támogatnának szívesen, de én megállíthatatlan voltam és a küszöbön megállva konokul követeltem, hogy adjanak jelentkezési lapot, mert igenis lehetőségem és jogom van, nem megnyerni egy pályázatot. Portfólióként a batikjaimat küldtem el, mert azok beszéltek igazán rólam, azokban benne volt, hogy ki vagyok valójában.
Amikor ennyire rögös az út, akkor mi segít abban, hogy mégis az utadon maradj?
A lényeg az, ha valami a sorsod, akkor nem is tudsz másfele menni. Amikor megtalálod magadban, amivel azonosulni tudsz és mindezt felvállalod, és elindulsz, akkor az élet is melléd áll, és a tenyéren hordoz, még akkor is, amikor nem könnyű kibírni a nehézségeket. Segítséget kapsz az univerzumtól, ami a saját módján összeáll, hogy azt tudd csinálni, ami a dolgod.
Az én esetemben is így volt, például, amikor felvettek az Iparművészeti Egyetemre, nem jutottam be a kollégiumba, de a szentendrei művésztelepen lakhattam egy művészcsaládnál, ahol az a megtiszteltetés ért, hogy a művész beengedett a műtermébe, ami meghatározó élmény maradt a számomra. Ha bejutok a kollégiumba, lehet nem kell hajnali 5h-kor kelnem, de így sokkal nagyobb ajándékot kaptam az élettől, bár ára volt.
Vagy amikor Indonéziába megérkeztem, alig volt pénzem, de mindig valahogy megérkezett a segítség, hogy a nehézségeket kibírjam és megoldjam a legextrémebb dolgokat is.
Mit tett hozzá a hivatásodhoz az indonéziai utad?
Azt nem tudtam igazán, hogy miért indulok el Indonéziába, csak éreztem, hogy mennem kell, azt tapasztalom, hogy az életben egy csomó minden csak utólag áll össze és válik érthetővé. Ugyanis Indonéziába nem is azért kellett kijutnom, hogy batikolni tanuljak, mert azzal már évek óta foglalkoztam és technikailag nem tudtak volna sokat hozzátenni a tudásomhoz.
A kiérkezésem után nem sokkal tudtam meg, hogy a színezék, amivel dolgozni kell, a festő számára rákkeltő hatású, és Európában már a 90 évek elején betiltották. Ezen fel voltam háborodva, és rögtön haza is akartam indulni, de végül másként alakult és Bali szigetére utaztam, ahol a múzeumokat járva kezdtem a mintákat tanulmányozni és felfedezni azok jelentéseit. Kiderült számomra, hogy azért festettek hibátlan batikokat, mert azt gondolták, hogy azoknak varázserejük van, ami megóvja a viselőjüket. Lenyűgözött, hogy mennyire hittek a batikok erejében, aminek a tisztaságával magam is azonosulni tudtam. A mi kultúránkra már nem jellemző ez az erős hitrendszer, ezért is áldottnak érzem magam, hogy a batikokkal ezt a mély hitet közvetíthetem.
A legkifinomultabb batikokat Indonéziában nők készítik, és Pekalongan városában például ezek a nők az indisek kasztjába tartoznak, ez azt jelenti, hogy minden kaszttal kapcsolatot tartottak és kereskedhetnek. A mi világunkban az indisek a művészek, ők azok, akik mindenkivel kapcsolatba tudnak kerülni a művészetük által. Mélyen megérintett, hogy ebben az országban mennyire elismerik a nőket és az 1800-as évek végén már női vállalkozások működtek, miközben itthon a nők helyzete messze elmaradt ettől.
Hogyan éled meg az alkotás folyamatát?
Amikor alkotok az egy nagyon komplex folyamat. A selyemfestés egy kőkemény fizikai munka, azzal a tudattal, hogy nem lehet hibázni, mert a selymet nem lehet átfesteni, mint a vásznat, itt biztosnak kell abban lenni, amit csinálunk.
Nagyon jól esik, rajzolni és a selyemfestőkeret mellé állni, mert az olyan mintha beleállnál egy csatornába, ami kívülről egyszerűnek tűnhet, de ezt meg kell tudni tartani és dolgozni benne. Könnyű lenne, ha bármikor oda tudnék állni festeni, de ez nem így van. Meg kell várni, amikor eljön a pillanat, és akkor helyt kell tudni állni. Sokat dolgoztam kertészetben, ahol a növények megtanítottak arra, hogy mindennek meg van a maga ideje és ezt tiszteletben kell tartani.
Előfordult, hogy abba akartad hagyni a selyemfestést?
Nagyon sokszor abba akartam hagyni, mert azt éreztem, hogy nem vagyok elég erős ahhoz, hogy elbírjam, ami a művészléttel jár, például mindig előbb vettem selymet, mint ételt magamnak, azonban akárhányszor ki akartam bújni a feladat elől, füleseket kaptam az élettől.
Szerencsém van, hogy sok olyan ember vesz körül, aki hasonlóképpen erős a hivatásában és amikor elbizonytalanodok, ők segítenek emlékezni, hogy - aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni – én választottam azt, hogy művész leszek, ami sok alázattal és áldozattal jár.
A selyemfestést tanítod is...
Általában akkor jönnek hozzám az emberek, amikor valami változás történik az életükben, ilyenkor többnyire bizonytalanok és keresik a kapaszkodókat. Amikor eljönnek hozzám sok mindenre meg tudom tanítani őket, elsősorban önelfogadásra. Festés közben figyelmet kapnak tőlem, ami segít nekik önmagukra hangolódni, és ebből a befelé figyelésből született energiát magukkal tudják vinni. Minden emberben látom a lehetőséget a jóra, és a varázslat mindig mindenkiben benne van! Tanítani pedig, azért is szeretek, mert át tudom adni a festés örömét és nagyon jó látni, amikor az emberek belekerülnek a flowba.
Milyen jelentések bújnak meg a motívumok mögött?
A szitakötő a boldogság szimbóluma, a tulipán a talpra állásé, ami nagyon erős újrakezdést jelent, egyszerre rugalmas és erős. A pipacsban szintén ott az erő. Nagyon sok minta szívekből áll össze, amit nem is lehet feltétlenül észrevenni.
Engem elsősorban a színek inspirálnak, mindig megkeresem a színekhez azt a mintát, ami leginkább harmóniában tud velük működni, éppen ezért engem hiába kerestek meg azzal, hogy kék pipacsot fessek, mert arra én képtelen vagyok.
Szarka Flóra
selyemfestő művész