Szilvitől évekig angolt tanultam, szerettem az óráit, de a belőle sugárzó derűs nyugodtság többszőr fontosabb volt számomra, mint az angol szavak.

Amikor megtudtam Szilvitől, hogy felnőttfejjel a jogi egyetemre jelentkezik, el voltam képedve attól a bátorságtól, eltökéltségtől, ami egy ilyen döntéshez kell. Mostani beszélgetésünkkor derült ki számomra, hogy ez egy ünnepi újrakezdés volt számára. Csodálatom így csak tovább nőtt felé.

A tekintélyelvűség sosem működött nálam, egyrészt egy olyan baráti társaságban nőttem fel, ahol a felnőttek és a gyerekek egyenrangúak voltak, másrészt már az óvodában is hatalmas igazságérzettel rendelkeztem, ahol úgy éreztem, hogy a kicsiket meg kell védenem a nagyokkal szemben. Az Anyukám mindig aggódott, hogy ebből egyszer bajom lesz.

Körülbelül 8 éves voltam, amikor úgy döntöttem, hogy tanár szeretnék lenni, csak még nem tudtam, hogy mit és kinek akarok tanítani. Szépen lassan alakult ki, hogy angolt szeretnék tanítani felnőtteknek. Az angol tanításban nagyon megtaláltam magam, de volt egy mag, amit a Külkereskedelmi Főiskola ültetett el bennem, ahol nagyon megszerettem a jogot.

Egyszer felkértek a kanadai ipari kamara alapító okiratának fordítására és akkor realizáltam, hogy én ezt nagyon szeretem, élvezem ennek a nyelvezetét. Ennek hatására elkezdtem EU szakértői képzést tanulni és egyre több hivatalos szöveget fordítottam. Egyszer elmentem a Pázmány Egyetemen ebben a témában tartott konferenciájára, ahol nem tudtam ott maradni végig, így megkértem a konferencia háziasszonyát, aki az akkori nyelvi lektorátus vezető tanára is volt, hogy küldje el a részleteket nekem később. Ő pedig mellesleg elkérte az önéletrajzomat, ami annyira felkeltette a figyelmét, hogy később egy olyan ajánlatot kaptam az Egyetemtől, hogy mi lenne, ha úgy tanulnék szaknyelvet, hogy közben tanítom azt. Három napom volt meghozni a döntést.

Mi segített a döntésben?

Szeretem a kihívásokat, nekem nagyon fontos, hogy amivel foglalkozok abban legyen próbatétel, ha tudom valamiről, hogy meg tudom csinálni, akkor egyszerűen alábbhagy az érdeklődésem. Nem tudnak nekem annyit fizetni, hogy jó érzéssel töltsön el egy rutinszerű feladat. Nem vagyok jó arra, hogy unalomig ismételt dolgokat végezzek.

Amikor megkaptam ezt a felkérést, akkor abban mindez benne volt, egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy erre képes leszek.

A helyzetet fokozta, hogy pont akkor volt az esküvőm, amit a nászút követett, így az első óráimra el sem tudtam menni. Ennek ellenére bizalmat szavaztak nekem és ragaszkodtak hozzám, persze ebben az is benne volt, hogy jókor voltam jó helyen.

Az elején borzasztó sokat kellett készülnöm, a helyzetet nehezítette, hogy nem volt többéves jogi ügyvédi ismeretem, ami nélkül komoly hátrányban voltam, mert a jogi szaktárgyaknak is utána kellett néznem. Ennek hatására jött az ötlet, hogy el kellene végeznem a jogot, ahhoz, hogy igazán megalapozott legyen a tudásom. Az utóbbi hat év tapasztalata engem igazol.

Akkor neked nem is az volt a célod, hogy jogász legyél, hanem hogy felkészültebb legyél az óráidon?

Igen. Viszont volt egy másik dolog is, ami a jog irányába vitt.

Volt egy nagyon komoly egészségügyi félrekezelésem, ami hét évig tartott. Miután szerencsére ez kiderült és helyrejött az állapotom az óriási erőt adott. Fellélegzés volt számomra azok után, hogy korábban az is kérdés volt, hogy elbírok -e jutni a munkahelyemre.

Újrakezdés volt számomra, hogy lehetséges öt évvel előre terveznem, ezt meg merem és meg is tudom csinálni. A tanulásélmény mindig is kedves volt számomra, innen is jött az ötlet, hogy az „újjászületésemet” tanulással szeretném kezdeni. Két lehetséges irány merült fel a továbbtanulásra, egyrészt a jog, másrészt a pszichológia.

Egy újabb döntés...

Amikor a pszichológia szakra kértek tőlem bizonyítványokat, papírokat nem volt velem a lendület. Amikor a jogra jelentkeztem, gondolkodás nélkül előkerestem és feltöltöttem mindent, amit kértek, akkor éreztem, hogy most a helyemen vagyok. A pszichológia pedig megmaradt hobbinak.

Milyen érzés volt felnőttfejjel visszaülni az iskolapadba?

Azt hittem, hogy 40 plusszal én leszek a nagymama, de egyáltalán nem, mert 50 felett is voltak diákok. Most ügyvédi irodában gyakornokként, sokkal inkább érzem tyúkanyónak magam.

Más szempontból is furcsa volt, mert volt olyan alkalom, amikor tanítottam délelőtt és onnan mentem át a jogi egyetemre. A két egyetem közötti kb. 400m-en kellett áttranszformálódnom tanárból diákká.

Miben lépted át a komfortzónádat?

Egész másként kellett tanulnom, mint korábban bölcsészként. Jogi szaknyelvet tanulni olyan, mint egy idegen nyelv tanulása. A vizsgákat sem tudtam megszokni, utálom őket, a velük járó stresszt, a bizonytalanságot. Viszont az, hogy tanár vagyok sokszor segített a tanulásban, mert

tudtam, én mit kérdeznék tanárként az anyagból.

Voltak kérdőjelek, elbizonytalanodások, hogy én ezt miért is csinálom?

Sose. Olyan volt, hogy vizsgára készültem és úgy érzetem, hogy ezt nem bírom már, de ez kb. egy órát tartott, aztán folytattam tovább a tanulást. Olyan viszont nem volt, hogy hagyjuk ezt, minek az egész. Van egy kedves történetem ezzel kapcsolatban. Mindenkinek van egy kódja, amire szüksége van az egyetemmel való elektronikus kommunikációhoz. Az én kódom mozaik betűit, magamban angolosként úgy fordítottam, hogy „Nyertem!” és ez végig magabiztosságot adott nekem és nem volt semmi kétségem, hogy jó helyen vagyok.

Mi a szupererőd, ami képessé tett arra, hogy ezt végig csináld?

A tudásvágy. Az az érzés, amikor leülök egy könyv mellé és mindegy, hogy melyik az a tantárgy, de nagyon szeretném tudni és az egészet átlátni.

Van példaképed ebben a folyamatban?

Az anyai nagymamám lehetne az életem átfogó példaképe, aki rendkívül nyitott volt a világra, ha élne biztos okostelefonozna. Akitől még nagyon sok energiát kaptam az a férjem, aki büszke rám és sosem kérdőjelezte meg, hogy ezt minek csinálom. Biztos háttérországot jelentett számomra, mindig tudta, hogy mikor vonuljon háttérbe és mikor támogasson.

Számomra hihetetlen, hogy nem is akartál jogász lenni, csak a jogi tudást szeretted volna, most pedig már az ügyvédségben gondolkozol...

Egyszer olvastam egy cikket, amiben arról írnak, hogy amikor Isten elindít egy úton, akkor nem feltétlenül látod a teljes tervet vagy hogy mi a pontos cél. Mindig csak egy kis szakaszt látsz előre és amikor rálépsz az útra szépen kialakul merre is mész. Amit a cikkben olvastam teljesen szinkronban van az általam tapasztaltakkal. Lehet, hogy a nyelvtanítás csak egy eszköz volt, hogy eljussak a jog irányába. Egyébként rengeteget használom azokat a tapasztalataimat, amiket a tanítás alkalmával szereztem.

Mennyire előre szoktad érzékelni ezeket a bizonyos szakaszokat?

Az a tapasztalatom, ha a fő csapásirány meg van, akkor jönnek az egyéb behatások. Például van, hogy a pénzügyjog érdekel nagyon, máskor a kriminálpszichológia, meg kell engednem magamnak, hogy kinézzek ide - oda. Később az amplitúdók csökkenek, érkezik egy nagyon egyértelmű visszajelzés és akkor meg van az irány, amerre menni kell.

Mi a következő lépés, amit előre látsz?

Államvizsga és közben a szakdolgozat írása.

Vermaas-Ziegler Szilvia